Nevelőapám anno, látta hogy éppen halálra készülök unni magam a nyári iskolai szünetben, úgyhogy megszánt, és kezembe nyomta ezt a könyvet, mondván, hogy ez majd tetszeni fog.
-Mi ez??? Most komoly hogy egy ilyen vadászos akármit olvasgassak????
Aztán nekifogtam, és csak olvastam, olvastam, olvastam…
Szeretem, elvarázsolt, magával ragadott, a kezemhez ragadt, letehetetlen.
Széchenyi Zsigmond VadászEmber. A szó szoros értelmében. Kora gyermekkorától fogva a vadászatra(is) lett nevelve, és még valamire, a természet feltétlen, és mélységes tiszteletére.
Az emlékein keresztül képet kapunk egy úri család mindennapjaiból, az 1800-as évek végétől, egészen az 1960-as évek „remetelétéig”. Megismerhetjük azt hogy pelenkás bajkeverőből hogyan vált fiatal, érett Vadászemberré, miközben Vele együtt átélhetjük újra az első szarvasbogár, veréb, róka, őz, és a magyar erdők királyának, a szarvas elejtésének gyönyörű, néha vicces, néha szomorú de mindenképp szórakoztató történeteit.
A könyv lapjain megelevenednek mindazok az emberek, akik így- vagy úgy, de segítettek abban, hogy jobb emberré, és még jobb vadászemberré válhasson..
Megismerhetjük Chichette-et, a francia nevelőnőt, aki a gyerekek mellett a háztáji szárnyasok pesztronálását is ellátta, Flóriánt és az Öreget, a két ízig-vérig vadőrt, a könyörtelen Czakó urat, írónk házi tanítóját, Mileschau-t, a varázslatos falusi karácsonyok hangulatát, és persze a családot, akik nélkül talán nem is vált volna belőle vadászember.
Jó szórakozást kívánok.
